Kicsit unalmas az a játék már, hogy ha valaki ki meri nyitni a száját, az egyből "népellenség", de minimum megfenyegetik, hogy ne rontsa itt Magyarországon a levegőt tovább...

Megmondom őszintén, egy Szlovákiában töltött hét után, összezárva szlovákokkal, lengyelekkel, oroszokkal, románokkal, csehekkel, szóval szinte minden olyan "néppel", akikkel a magyar történelem során kapcsolatban voltunk, érdekes kép alakult ki bennem. Bizony rohadtul a lista végén kullogunk. Nem csak gazdaságilag, hanem emberileg is...

Lerágott csont, hogy nálunk a legszarabb az adózási rendszer meg az egész, de nekem nem ez a bajom. A bajom a lelkesedés hiánya... Úgy tapasztalom egyre többször, hogy itthon mindenki szarik "mindenbe bele", de a legrosszabb az, hogy egymásra szarnak az emberek. Sőt tovább megyek, ha valaki nem szarik a többi emberre, ezt meg egyenesen kinézik a szagos társaságból... Próbáljatok meg csak itthon szervezni bármi nagyobb szabású rendezvényt, majd megtapasztaljátok...

Pl.: Lengyelországban nem így van. Arról nem beszélve, hogy náluk kicsit "jobbak" a fizetések meg a gazdaság is, meg a munkanélküliség is alacsonyabb, de náluk lehet szerveződni. Valaki mesélte, hogy csak úgy önkéntes alapon szerveztek egy 300 fős (ahogy ő mondta: "kisebb"!) rendezvényt. Nálunk lehet ilyet csinálni egyáltalán?

Még egy példa. Ismerőseim tudják, hogy ateista vagyok. Volt már emiatt jó pár kalandom a hithű katolikusokkal, nem egyszer akartak megtéríteni, sőt többször elég agresszív ostromokat kaptam - ettől persze az embernek még jobban elmegy a kedve az egésztől. Érdekes módon találkoztam itt is egy katolikussal, ám egy igazival! Ő nem akart megtéríteni, órákat beszélgettünk a vallásról, de egyáltalán  nem akart megtéríteni! Azt mondta, hogy annyit tesz, hogy imádkozik azért, hogy megtaláljam Istent. És ennek még örültem is, mert ilyet soha nem hallottam még máshol, mástól...

Tudom, akinek nem tetszik a rendszer, az húzzon el a francba, ezt már megmondták sokan, még Ferike is... Oké, ha csak rajtam múlik akár el is húzhatok, de miért ne lehetne helyette megtanulni egymásra kicsit figyelni?  Miért jobb az, hogy értelmes emberek, művészek, munkások, tudósok, orvosok menekülnek el ebből az országból? Olyan nehéz megváltozni a közös jó érdekében?

Nem, nem az abortuszról fogok írni... Talán azt a címet kellett volna, adnom, hogy "soha ne add fel!" de az rendkívül kiszámítható lett volna...

A párom azt mondta, hogy kapunyitási pánikom van... És tényleg? Vajon mit jelent mindez?

Szerencsés vagyok bizonyos értelemben, legalábbis szerencsésebb mint az átlag. Ha minden jól megy - mindent jól csinálok - akkor hamarosan elvégzem az egyetemet és vége a diákságnak... Szerencsés vagyok, mert ha jól csinálok mindent és van egy kis szerencsém akkor már azt is tudom, hogy hol fogok dolgozni - már amennyiben a PhDzést munkának lehet felfogni, de végülis számomra az már munka - fizetnek is érte egy keveset és tényleg sokat kell érte fáradni. Ebből a szempontból szerencsésebb vagyok...

Az életemmel is elégedett vagyok. Mindenem megvan. Bizonyos értelemben. Szó szerint véve sok mindenem nincs meg, de vannak céljaim, vágyaim és igazából elégedett se vagyok az életemmel, de pont ez teremt egyensúlyt, ez hajt előre... Ha minden álomszerűen tökéletes lenne, akkor abból csak tunyulás és unalmas állandóság származna...

Miért okoz valami mégis görcsöt a gyomromban? Nem igazán tudom. Jó életem van, menyasszonyom van (bár még nem tud róla, de én már annak tekintem), egy számomra érdekfeszítő és kreatív mesterséget sikerült választanom (vagy csak oda sodort a szél), sok minden érdekel, vannak igen kedves barátaim stb... De kicsit félelmetes belevágni a nagybetűs életbe. De ez sem igaz. Nem félek tőle, sőt minden porcikám örömtől reszketve várja, hogy végre a saját lábamra álljak teljesen, szülőktől elköltözni, és elkövetni a saját és egyedüli hibáimat, stb... De akkor mi okozza mégis a megtorpanást az emberben?

child by ~fabiii on deviantART

Mindent jól csinálni. Az ember végre tényleg felnő, végre eltép minden apró kis selyemszálat, ami a talajhoz rögzíti. És még csak egyedül sem vagyok, és hirtelen alkalmam nyílik mindent jól csinálni... Most végre jól csinálhatom a dolgokat és csak tőlem függ... Én döntök... Végre! De ugyanakkor félelmetes is az egész...

Mi a megoldás? Talán sokat várunk magunktól hirtelen... Az ember végre szárnyra kap, de egyből az égig akar törni és mindent gyorsan és azonnal. Az erő megvan hozzá és minden megvan hozzá, de mégmielőtt elrugaszkodik a földről, felmerül az utolsó kétely: tényleg meg bírom csinálni?

És igen meg bírom csinálni. Képes vagyok rá és mindenki más is azt mondja, hogy képes vagyok rá. Akkor vajon miért van az emberben egy apró félsz. Miért pont én nem bízok meg önmagamban eléggé?

Kapunyitási pánik. Fura egy állatfaj vagy. Pániknak hívnak, de én inkább stressznek élem meg... És nem is feltétlenül negatív stressznek, hanem pozitív stressznek is, ami ösztönöz arra, hogy alkossak. Bármit alkossak... Zenéljek, blogot írjak, vagy csak süssek egy melegszendvicset, egyedül vágjak bele nagy és merész dolgokba. Merjek megtenni bármit, amire erőmből futja. De ugyanakkor néha már fojtogat és a gyomromba markol...

hope by ~basemsamir on deviantART

Nem ez nem ugyanaz mint felnőtté válni... Azon túl van az ember szinte észrevétlenül: már nem tart semmilyen szál se a szülőkhöz, már minden szempontból felnőttnek érzem magam, és a környezetem is végre  (többé-kevésbé) úgy tekint rám... Inkább csak az aggaszt, hogy lesz-e helyem a világban. Megbecsülöm-e majd a világot és cserébe a világ is megbecsül-e majd egy picit engem? Vagy csak ügyetlenül belelépek a nagy semmiségbe és lebegek, mint olyan sokan, akik világtalan módon élik le egyre jobban kiüresödő életüket?

Szeretném végre jól csinálni. De vajon lehet-e tényleg jól csinálni?

Köszönöttel adózok kedves páromnak, aki mint annyiszor, most is átsegít a kritikus időszakon.

Szeretlek!

Szóval tegnap kijött a Muse új albuma... Igaz, már napok óta meg lehetett hallgatni a weboldalukon.

Szóval nem vártam túl sokat, mert az Absolution óta nem várok sokat tőlük. Ez csak így megy az életben is: az emberek születnek, felnőnek, alkotnak, kiégnek, és végül meghalnak... Mint ahogy az együttesek is alakulnak, felnőnek, alkotnak, kiégnek majd feloszlanak... És mint az életben a halál, a feloszlás is néha túl korán vagy túl későn történik...

Nézzünk szembe azzal, hogy az élet igazságtalan a művészekkel... Sokan eljutnak egy magas szintre, igazságot dalolnak, de hamar rájönnek, hogy az út sokfelé ágazik előttük: most még mindenki a vállukon hordozza a dalnokokat, de megérzik a vesztüket: előbb-utóbb elmúlik művészetük frissessége... Ilyenkor nem tehet mást a művész mint vagy új formákat keres, vagy marad a régieknél és szépen megeszi az enyészet... Igen az Absolution óta már tudtam, hogy ők túl mentek saját csúcsúkon, elfáradtak, híresek lettek... Már nem ugyanaz az együttes, mint akik az Origin of Symmetryt csinálták. Akkor még a fiatalos kitörési vágy fűtötte őket, még bizonyítani akartak. Utána már nem kellett bizonyítani...

Nem igazán vártam sokat az új albumtól, bár valahol belül reménykedtem, hogy még csillan valami abból a régi Museból. Valami apróság... És igen, csillant valami. Még ha nem is olyan nyers és erős, mint régen, de ott van az az utolsó 12 perc 51 másodperc, ami jelent valamit. Mintha újra fiatal lennék tőle...

Mint írtam sokan belefásulnak saját művészetükbe, méghozzá igen rövid idő alatt. De van pár művész, akik soha sem, akik mindig tudnak úgy újat mutatni, hogy az mégis magukon hordozza lelkük minden apró rezdülését... Talán ők az igazi művészek, talán ők a messiások, megmentők, akik miatt még nem fulladt bele az emberiség a saját mocskába...

Exogenesis by ~heartfullofhell on deviantART

Most még csillant egyet a Muse. Még... Majd a jövő eldönti, hogy hattyúdaluk volt-e, vagy Matthew Bellamy egy igazi, örök művész...

Spread our codes to the stars, you must rescue us all...